A nyolcvanas évekre már a legnagyobb atomhatalmak centire pontosan tudták, hogy hol vannak a másik rakétasilói. Ezért volt stratégiailag fontos olyan platformokat építeni, amelyek állandóan mozgásban lehettek.
A tengeralattjárók mellett az oroszoknak az óriási szárazföldi terület kiterjedt vasúthálózata is lehetőséget adott az elrettentésre, amit ki is használtak. A nukleáris eszközöket szállító vonatokat az az 1980-as években kezdték fejleszteni, a rendelkezésre álló információk szerint 36 darab olyan vonatot teszteltek, amelyek képesek voltak az RT-23 Mologyec ballisztikus rakéta kilövésére.
Egyszerűnek tűnik a vagonba rakott rakéta képlete, de a valóságban ezt megoldani komoly kihívás volt.
A 10 darab 550 kilotonnás atomtöltetet hordó RT–23-as rakétákat általában rakétasilókban helyezték el, így a mérnökök előtt komoly kihívás állt: valahogy a vasútra kellet átalakítani ezeket a tömegpusztító fegyvereket. A vasúti kocsik mérete korlátozott volt a pályaívek miatt, és ugyanez vonatkozott a tengelyterhelésükre is. Emellett fennállt a veszélye annak, hogy a rakéták érintkezhetnek a felsővezetékkel, vagy hogy a rakétahajtóművet alkalmazó jármű mindent maga mögött felgyújt.
Ezeket a problémákat sikerült megoldani. A rakéta orrkúpja csak a kilövés után emelkedett ki teljesen. A tengelyterhelést speciális módon osztották el a kocsik között, és egy különleges kar húzta el a felsővezetéket az útból.
550 kilotonna tízszer
Ilyen vonatból több tucat szaladgált az orosz vasúthálózaton, de ha egyszer, egy rakétát kilőnek, az elég lett volna a világ teljes pusztulásához, a várható válaszcsapások miatt. ha a tíz atomtöltetből csak egy zuhan egy Budapest méretű városra, akkor a belváros teljesen elpusztul 2,3 kilométeres körben pedig mindenki meghal a sugárzás miatt. A súlyos, égési sérülések pedig még a külső kerületekben is garantáltak a robbanástól 8 kilométerre.
A rakétát hidegindítással indították, ami azt jelenti, hogy a rakétát először sűrített gázzal emelték ki a szállító-indító konténerből, majd a hajtóműveket a konténeren kívül indították el. Az indítás előtt a vagonokat stabilan rögzítették hidraulikus munkahengerrel működtetett támasztókarokkal.
A vonatot három, hazai vonatrajongóknak ismerős M62-es sorozatú dízel-villamos mozdony húzta. Az első mozdonyban három tiszt szolgált, míg a többi mozdonyban két-két fő volt jelen. A 17 (néhány forrás szerint 12) kocsiból álló szerelvényben a kilenc rakétát hordozó kocson kívül (minden rakétához három kocsi tartozott) helyet biztosítottak a generátoroknak az energiaellátáshoz, valamint a személyzetnek és a rakéták irányításához szükséges berendezéseknek. A vagonok kívülről hűtőkocsiknak tűntek.
Egy szerelvény egyszerre legfeljebb három rakétát hordozott, és minden rakéta tíz önálló robbanófejet tartalmazott, így egy vonatból akár 30 célpont ellen is indíthattak támadást, mindegyik robbanófej akár 550 kilotonnás robbanótöltettel.
1987–1994 között szerencsére már csak 12 vonat állt rendszerben, de a kétezres évekre mindet kivonták a forgalomból, a vonatokat két múzeumban elhelyezett példány kivételével 2007-ig megsemmisítették.
Az újra militarizálódó Oroszország viszont úgy döntött, hogy kell ilyen rendszer, és ezért már 2016-ban felröppentek a hírek a program újraélesztéséről.
Az RSZ–24 Jarsz rakétákkal felszerelt Barguzin vasúti szállítású rakétarendszer receptje ugyanaz, mint a Mologyec esetén, csak ezt már, alkalmasnak tartották az RT-sorozat több rakétatípusának kilövésére is. Hogy ebből a programból mi valósult meg végül, arról nincs hiteles információ, talán létezik és bevethető az új orosz atomvonat, talán csak egy rozsdakupac valahol Szibériában.