Amikor belecsöppenünk az általunk ismert univerzumba, sejtésünk sincs még, melyik oldalára fordul a kocka. Mennyi szél kuszál bele pókhálószálon himbálózó személyes történetünkbe.
Közel tíz évesen a kedvenc bicaj, amivel együtt szerezted az első horzsolásokat, kis életed kerékpárja. Aztán ha sikerül kijavítani a matek kettest, az öreg ígérete szerint rendbe teszi a fészer sarkában porosodó S51-es Simsont. Elfelejted a kerót, 50 köbcenti lesz életed párja. Ahogy vágytál rá, már hatodik óta, a napszítta piros tankkal, mindig makacs természetével, a két ütem jellegzetes illatával, a recsegő pontatlan váltóval, az állandóan olajos gyertyával. Maga a szabadság, a május végi langyos esték túrái, egészen a faluszélig, a virágzó akácos nehéz illatához.
Érettségi körül a fészer sarka újra állandó lakót kap, egy nemrég érett pirosra festett mindig makacsul induló motort. Kissé csálé villával és letört lábtartóval, az utcabeli cimborákkal elkövetett “hány ember fér el egy motoron” verseny győzteseként, büszkén várja, mikor jön át szemből az állandóan overallt hordó fura szavú szomszéd. Az a szomszéd, akinek a magas gazzal övezett udvarán késő estig sikít a flex, és dobol a kalapács.
Jól jön az a pár ropogós tízezres, talán még a padlásra feldobott biciklivázat is rá tudod sózni, ne foglalja a helyet, úgyse ültél már rajta mióta kéz nélkül lazázva pofára estél a csárdapart kavicsos lejtőjén.
A Simsontól megszabadulni meg egyenes kéj lesz, ha sikerül abszolválni a szóbelit, beígérték az ősök a slusszkulcsát az…
Az első saját autódnak.
Aminek története mindig, mindenkinél más. Van aki kapja, van akinek hosszú órák monoton gyári kattogása révén jut hozzá, de általában az első autók szomorú sorsa az, hogy nem lehetnek az utolsók is.
Akárcsak a bicaj, vagy a robogó, vagy a kimaradt egyéb elsők, mondhatnám maga szerelem, ritkán tart élethosszig. Viszont előfordul. Ami egy nagyszerű momentum az egyiknek, tyúkszaros kis semmiség másnak talán, mégis ámulatba ejt.
Akad egy olasz fotós, Matteo Ferrari, akinek ez élete témája, embereket fotózott autóikkal, aztán megpörgette a homokórát, és lepergetett bő negyed évszázadot, hogy aztán ugyanazokat az arcokat égesse a filmszalagra természetesen ugyanazzal a négykerekűvel.
Több kérdést, gondolatot vetnek fel ezek a képek…
Talán ők okozzák az autóipar válságát, hisz régi krahácsukat dédelgetik, ahelyett, hogy a friss műanyagszagtól megszédülve tegyék le keresetük tetemes hányadát egy új gépért. Nálunk is vannak ilyenek? Remélem igen, és azt is remélem, hogy tudomást szerzünk róla valahonnan. (Ha van valaki az ismerősök között, küldhettek képet, történetet, posztolni fogjuk.)