Van az a pillanat. Mindenki ismeri, aki ült már 15-20 éves, jól karbantartott dízelben. Az a pillanat, amikor az autópályán, emelkedőnek felfelé, visszaváltás nélkül rálépsz a gázra. Nincs sivítás, nincs erőlködés, csak az a mélyről jövő, megnyugtató morajlás, és a hátad belepréselődik az ülésbe. A fordulatszámmérő alig mozdul, a sebességmérő viszont határozottan kúszik felfelé. Ez az a nyomatékból autózás, amit a mai, háromhengeres turbós benzinesek, de még sok villanyautó sem tud így visszaadni. Ez a gépészet diadala a fizika felett.
A „büdös dízel” és a lélek
Nézem a kommenteket a közösségi médiában. „Be kéne tiltani mindet!”, „Rákkeltő roncsok!” – harsogják sokan. És van benne igazság, nem vitatom. A modern városi levegő nem barátja a Euro 3-nak és 4-nek. De álljunk meg egy szóra.
Az én öreg dízelem – nevezzük nevén, legyen az egy legendás 1.9 PD TDI a Volkswagen konszerntől, egy elpusztíthatatlan Mercedes CDI, vagy egy selymes járású BMW sorhatos – nem egy eldobható tárgy. Ez egy társ.
Három legendás dízel konstrukció, amivel nem lőhetsz melllé a használt piacon
Amikor megvettem, nem státuszszimbólumot kerestem. Egy eszközt akartam, ami elvisz A-ból B-be, akkor is, ha B a világ végén van, és C-ig meg sem kell állnom tankolni. Mert ez a másik érv, ami mellett nehéz elmenni szó nélkül: a hatótáv szabadsága.
Látom a modern villanyautósokat a töltőoszlopoknál applikációkkal zsonglőrködni, vagy a benzinkúton szívni a fogukat a 8-9 literes fogyasztás miatt, ha kicsit dinamikusabban közlekedtek. Én? Teletankolom a 60-70 literes tartályt, a fedélzeti computer kiírja, hogy Range: 1100 km, és elfelejtem, hogy hol van a kút. Ez nem spórolás (bár 5-6 literrel eljárni egy másfél tonnás autóval ma is fegyvertény), ez kényelem. A tudat, hogy bármikor elindulhatok bárhova.
A technika, ami még anyagból volt
Szakmai szemmel nézve ezek az autók a belsőégésű motorok egyfajta csúcspontját jelentették a tartósság szempontjából. Igen, ott a kettőstömegű lendkerék, a porlasztócsúcsok, a turbó – a „szentháromság”, amitől mindenki retteg. De legyünk őszinték: ezek az alkatrészek ma már polcról levehetők, az áruk megszelídült, és ami a legfontosabb: kiszámíthatóak.
Nincsenek rejtélyes szoftveres hibák, amik miatt tréler viszi el az autót, mert letiltott a rendszer egy szenzorhiba miatt. Nincs még AdBlue ami pont nyaralás előtt adja meg magát százezrekért. Vas van, acél és olaj. Ha megkapja a törődést – a 10 ezrenkénti olajcserét, a minőségi gázolajat, a hidegen kímélést –, akkor ezek a motorok a világból kimennek.
A mai autók sokszor tűnnek guruló okostelefonnak, fogyasztási cikknek, amit 5-6 évre terveztek. Az én 18 éves „kormosom” viszont túlélte a válságokat, a piac változásait, és még mindig itt van. A kárpit nem szakadt, a műszerfal nem repedt, az ajtó pedig azzal a jellegzetes, tompa dübbanással csukódik, ami a biztonságérzetet adja.
A fenntarthatóság másik olvasata
Sokat beszélünk a környezetvédelemről. De vajon mi a környezetszennyezőbb? Életben tartani egy már legyártott autót, ami évente fut 15-20 ezer kilométert, vagy legyártani egy vadonatúj elektromosat, annak minden lítium-, kobalt- és energiaszükségletével együtt?
Sokan vagyunk úgy vele – és ezt látom a hazai autós csoportokban is –, hogy nem azért járunk öreg dízellel, mert környezetszennyező gonosztevők vagyunk. Hanem mert ez a racionális választás. Egy jól karbantartott dízel, ami nem húz koromcsíkot (mert igen, a karbantartás nem opció, hanem kötelesség!), még mindig az egyik leghatékonyabb módja a helyváltoztatásnak.
Nem akarok havi 150 ezer forintos lízingdíjat fizetni egy olyan autóért, amiben kevesebb a lélek, mint egy mikrohullámú sütőben. Nem akarok aggódni a karcok miatt a parkolóban. Ez az autó már bizonyított. Ismerem minden rezdülését. Tudom, hogy ha 130-nál rálépek, megindul. Tudom, hogy ha beül a család és tele a csomagtartó, a futómű akkor sem jön zavarba.
Utószó: A végső búcsú messze van
Lehet, hogy egyszer eljön a nap, amikor a törvényi szigor vagy az alkatrészhiány miatt el kell engednem a kezét. De addig? Addig marad a kerregés hideg reggeleken, ami pár perc után átvált abba a megnyugtató, egyenletes járásba. Marad a nyomaték, ami mosolyt csal az arcomra az érdi emelkedőn. És marad a büszkeség, hogy van alattam egy gép, ami nem szolgál, hanem együttműködik velem.
Mert valljuk be: az autózás szerelmeseinek a gázolaj szaga néha még mindig jobb illat, mint az amperes „semmi”.
És ti? Ti is őrizgettek még otthon egy „öreg csatahajót”? Írjátok meg kommentben, miért nem cserélitek le!